Dr. Vas Attila (1938-2010)

Dr. Vas Attila (1938-2010)   ny. egyetemi tanár, professzor emeritus   1994-1999 között a Kar dékánja

Nekrológ helyett…

Az elmúlás életünk része, szoktuk mondani: jövünk, mert születtünk, tesszük a dolgukat ember módjára, majd elmegyünk és átadjuk helyünket a következő generációnak. Ez a racionalitás, el kell fogadnunk, hiszen igen meggyőzően hangzik. Csakhogy ha ember módjára tesszük dolgunkat az ésszerűség önmagában nem elég, lelkületünk legalább ugyanilyen fontos. Az érzelem síkján az elmúlás gondolata fájó nyomot hagy bennünk, valójában tagadjuk ez a szót. Szívünk mélyén tudjuk, hogy van, de nem akarunk tudomást venni róla.
Magam is így vagyok.
Nekem sem jutott eszembe az elmúlás, amikor 1969-ben a szabadszállási laktanyában megjelent egy zömök, életvidám fiatalember, Vas Attila, a Gödöllői Egyetem ifjú oktatója, hogy Géptanra tanítson bennünket, megalapozandó az egyetemi éveket, meg azt a 41 éven át tartó barátságot, amit Attila nekem ajándékozott.
Akkor sem az elmúlás volt a vezérgondolatom, amikor 1972-ben – már egyetemi hallgatóként – a szobájában ülve végighallgattam hasznos tanácsait egy kezdődő tudományos diákköri tevékenység sikeres lefolytatásához, amivel – most már tudom – meghatározta az egyetem után életutamat is.
De a diplomaosztást követően sem jutott eszembe ez a gonosz szó, amikor alig 9 m2-es szobáját osztotta meg velem, amikor kollégájává fogadott és amikor tudását, tapasztalatát, emberi jóságát szinte pazarlóan öntötte rám, nem várva semmilyen ellenszolgáltatást.

Évtizedeken át önzetlenségből egyenrangú partnerének fogadott az oktatásban, a kutatásban és a műszaki fejlesztésben egyaránt. Vezérletével születtek átfogó, a jövőbe mutató és értékálló tanulmányok a hazai terményszárításról és annak gépeiről. Máig korszerű gépeket és technológiákat terveztünk együtt és megadatott számomra az is, hogy több mint 200 vele jegyzett publikáció részese lehessek.
1994-ben, amikor a GATE Mezőgazdasági Gépészmérnöki Karának dékánjává választottuk, helyettesévé fogadott. Így testközelből tapasztalhattam meg elkötelezettségét mindennapi harcát, amit a Kar megerősödéséért vívott, miközben békés, kollegiális viszonyt tudott ápolni legádázabb ellenfeleivel is.
És a jövőbe látott. Tudta, hogy a Karnak erős szövetségesekre van szüksége és tudta, hogy nem csak meg kell felelni a kor kihívásainak, hanem elébe kell menni. Az Ő dékánsága idején jött létre – és mind máig működik – a hazai egyetemi szintű gépészmérnök képző intézmények dékáni kollégiuma. Az Ő vezetésével és szakmapolitikai erőfeszítésének eredményeként indult el Karunkon az egyetemi szintű gépészmérnök- és műszaki menedzserképzés.
Dékánságának hat éve alatt Ő fogadtatta el a tudományos szakmai közvéleménnyel karunk mai elnevezését és státuszát. Közben tudományos műhelyt vezetett a gépjárművek a motorok és a hőtechnikai berendezések nemzetközi színvonalú oktatására, kutatására.

Vas Attila a mezőgépészet nagytekintélyű professzora volt, akit szakmai ellenfelei – ha voltak ilyenek – tisztelték, tudományos érveit elfogadták. Barátai, kollégái őszintén szerették, mert a tekintélyes professzor nekünk, nekem Attila maradt, ami azt hiszem sokkal több, mint professzor. Sokkal inkább tartotta fontosnak, hogy kollégáival baráti kapcsolatot ápoljon, minthogy tudományos babérokat gyűjtsön. Szerény volt, de megtehette, mert volt neki mire. Most, hogy elment olyan szakmai, tudományos életművet hagyott ránk, ami hosszú ideig útmutatást jelenthet számunkra, és amiből hitet meríthetünk.

Kedves Attila, szeretett Barátom!

Mentorom, kollégám, barátom voltál. Nagyon kevés embernek adatik ekkora szerencse. És látod – micsoda torz fintora a sorsnak – most jut eszembe az elmúlás. Mert valami visszavonhatatlanul elmúlt.
Vizsgálom lelkem mélyét, vajon elmondtam-e és mind a hátra maradt kollégák elmondtuk-e időben, mielőtt a pillanat elmúlt, hogy mennyire tiszteltünk, becsültünk, szerettünk.
De az elmúlás nem elfeledés. Te egyszerűen csak elmentél, viszont nyomot hagytál magad után, mert maradandó értékét teremtettél.
Engedd meg, hogy higgyem: Te most előrementél szállást csinálni. Berendezed ott is a kis szobát kettőnknek, a Tanszéket közvetlen munkatársaidnak, előkészíted a helyet az MTA Agrár-műszaki Bizottságának és a Mezőgépészek teljes családjának.
Engedd, hogy higgyem: csak átmenetileg búcsúzunk. Te vársz bennünket odaát, hogy folytassuk azt, amit most kénytelenek vagyunk megszakítani.
És mi megyünk. De amíg megérkezünk, pihenj békében…

Beke János